Január 2021 – Dragomán György: Máglya

Szerző: dec 6, 2020könyvklub0 hozzászólás

Január 31-én a Máglya körül ültünk össze, hogy megbeszéljük kiben hogy csapódott le a könyv, milyen élményt kaptunk, milyen kérdések és érzések merültek fel bennünk.

A könyv szerkezete és témája miatt magától értetődött, hogy párhuzamot vonjunk a decemberi könyvünkkel, a Krumplihéjpite irodalmi társasággal, ahol a könyv egy részét szintén egy II. világháborús visszaemlékezés adja. A téma és a szerkesztettség hasonlóságától eltekintve, azonban gyökeresen más a két könyv, míg ott egy kellemesen csacska szrelmi történetbe ágyazódott a fajsúlyosabb téma, addig Dragomán egy eleve nehéz tematikát fejel meg egy rázós visszaemlékezéssel. De azért a végszavunk csak az maradt, hogy egyik esetben sem üli meg a háború és a holokauszt teljesen az ember gyomrát.

Pedig a Máglya alapvetően nem egy könnyed könyv. Hogyan is lehetne, tevődött fel a kérdés, hiszen nem csak egy kislány, hanem egy egész ország felnövését kísérhetjük végig benne. A Máglyában megtaláltuk az egész XX. századi magyar történelmet, és annak a nagypapa alakjában kicsúcsosodó megosztottságát és képlékenységét, hiszen a rengeteg különféle trauma között már magunk se tudjuk, hogy mi is az igazság, ha van egyáltalán.

Ott van a Máglyában az a végtelen teher, amit országszinten cipelünk és amit nagyon jó lenne most már letenni. 

Társalgásunk másik gyújtópontja mindenképp Emma (a főszereplő kislány, nem, mi se mind tudtunk a nevét, annyira nem hangsúlyos a könyvben, ahol mindenki csak nagypapa, apa, anya, nagymama, kislány), tehát Emma felnövésének ábrázolása volt. Ahogy kislányból tinédzserré érik, a teste és a lelke is megváltozik, megjön az első menstruációja, lassanként kinyílik a szeme, hogy mik történtek a múltban és szerelmes lesz. Ez rengeteg változás és igencsak kényes témákat kellett Dragománnak feszegetnie. Örömmel és heves egyetértéssel bólogattunk afelett, hogy Dragomán mennyire jól elkapja mindezt, hogy nem kínosak, hanem sokkal inkább érzékenyek a leírásai és azzal a lendülettel kedvencnek nyilvánítottuk a felszálló vörös madár jelenetét is. 

És itt át is tértünk a mágikus-realizmus boncolgatására, hiszen ennek az elemnek a kibeszélése elkerülhetetlen a Máglyát olvasván. Voltak akik már több és különböző könyvet olvastak a stíluson belül, ismerték az örök klasszikus Száz év magányt, vagy a könnyedebb de varázslatos Csokoládét és Alice Hoffmant, de voltak olyanok is a klubon, akik most dugták bele ujjukat először a mágikusan realista medencébe, de mégis mind kivétel nélkül élveztük Dragomán képeit, nagyon erős, talán a könyv legerősebb jelenetei voltak ezek.

Sokszor a nagymama, többeknek kicsit ellentmondásos, karaktere köré épülve. Szembeálltak érzéseink, mert kezdteben ezek a mágikusnak ható praktikák a szabadság és a hatlaom eszközének tűntek, de a történet előrehaladtával, többen is észrevették, hogy mintha inkább a saját múltjába zárnák szegény nagymamát. 

Nem elhanyagolandó kérdésként merült fel, hogy vajon működne-e ez a könyv az országon kívül is? Esetleg más hányatott sorsú kelet-európai országban? Vagy csak nálunk rezonál? Érthetik máshol ezt a rettentő megosztottságot? Nem szorosan kapcoslódva, de mégis ide asszociálva beszélgettünk kicsit az észt Andrus Kivirähk könyveiről, amiket olvasva az ember magyar szíve sokszor sajátosan megdobban az észt falusi kisember furfangját olvasva. Talán több van, ami összeköt minket, mint ami elválaszt? És amíg ezen meditálunk, addig együnk is egy fánkot!

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé.