Főzzetek és örüljetek!

Szerző: febr 2, 2021Konyhai Kalandok0 hozzászólás

Főzzetek és örüljetek!

„Főzésről írni majdnem annyira jó, mint főzni. Főzésről olvasni majdnem annyira jó, mint enni.”

– ezekkel a szavakkal kezdődik Dragomán György új kötete, a Főzőskönyv, és ha olvastad a bemutatkozó szövegünket, akkor tudod, hogy ezzel mélységesen egyetértünk. Van valami utánozhatatlan abban, amikor az ember leül a kanapéra valami itallal a kezében, esetleg pokróccal a térdén, és végigpörget egy szakácskönyvet; elmélázva egy-egy kép felett, gondolatban már a másnapi menüt tervezgetve. És ha már ettől a puszta ténytől is izgatott leszel, akkor örömmel köszöntelek a gasztrokönyv-fanatikusok táborában, ellenben rögtön egy keserédes hírrel is kell szolgálnom: a Főzőskönyvben ugyanis nincsenek színes, nagy gonddal megkomponált képek, azonban ez semmit sem csökkent élvezeti értékén. Engem már a címével megvett magának, főzőskönyv, főzöskönyv, jó kimondani, jó ismételgetni, megforgatni egyszer-kétszer az ember szájában. Ezzel nemcsak jómagam lehettem így, hiszen a kötet a lehető összes toplistára felkerült, és több ismerősöm is arra panaszkodott, hogy már alig tudta beszerezni a fa alá – ez valószínűleg Dragomán rovatának és annak népszerűségének is köszönhető a Nők Lapjában. 

A Főzőskönyvet kinyitni olyan, mint amikor a nagymama receptes füzetét lapozgatjuk, egyszerre ismerős és otthonos, de új és tanulságos is. Dragomán a szükséges konyhai eszközök felsorolásával kezdi, és bár személy szerint egyáltalán nem áll szándékomban egy jaccardot beszerezni – ez egy kis fémeszköz, amiből nyomásra egy csomó kis penge jön elő, ezzel kell megdöfködni a nyers húst, és ezáltal sokkal puhább, szaftosabb lesz; viszont nem roncsolja annyira a szerkezetét, mintha laposra klopfolnánk -, olyan meggyőződéssel és szeretettel beszél tárgyairól, hogy egy-egy pillanatra már szinte elgondolkodtam rajta. Minden mondatból kisejlik, hogy Dragomán nagyon szeret ezzel foglalkozni, és jól látszik az idők során felhalmozott tudás, melyet innen-onnan, más szakácskönyvekből vagy internetes fórumokról szedett össze.

És a receptek? Bevallom, személy szerint kicsit tartottam tőle, az én családom ugyanis szinte sosem eszik/evett hagyományos, magyaros, hovatovább erdélyi ételeket; így azok legtöbbjét soha nem is szerettem meg, vagy ha igen, akkor se jutna eszembe magamtól főzni. Azonban kellemesen csalódtam. Akadnak hagyományos receptek persze szép számmal, gulyásleves és tárkonyos paszuly, csólent és disznópecsenye, krumplileves és kovászos uborka; de olyanok is, mint a mantovai mintára készült sütőtökös ravioli, aminek a töltelékét a mandulaliszt teszi még gazdagabbá, a sóban eltett citrom, ami után hiába kutakodom az üzletekben, ám lám, milyen egyszerű elkészíteni, vagy éppen a tökéletesen ropogósra sült sültkrumpli titka – erről annyit árulhatok el, hogy keményítő és fagyasztás NÉLKÜL készül, tudom, tudom, engem is elképesztett. Azokban az esetekben, amikor maga a recept – számomra legalábbis – nem volt olyan izgalmas, akkor is ugyanolyan kitörő örömmel olvastam, mert minden szöveg tele van elbújtatott kis anekdotákkal, rejtett tippekkel és kis okosságokkal, amiket nem győztem a szemüket forgató családtagjaimnak folyamatosan felolvasni.

És főztem is belőle: ugyan bevallom, nem követtem szóról szóra a kenyérreceptet, de mivel én is ugyanúgy mutogatom minden gyanútlanul erre tévedőnek a frissen etetett kovászomat; úgy éreztem, rokonlelkek vagyunk Dragomán Györggyel, aki minden bizonnyal nem bánná az intuitív kenyérkészítést. (Persze nem is annyira intuitív, mint amennyire Szabadfi Szabolcs egyik alapreceptjének sokszorosan kipróbált és módosított változata, de na.) A kenyértészta pedig mintha megérezte volna, hogy rajta a világ szeme, gyönyörűen feljött a sütőben, a vágások mentén csodálatosan szétnyílt, és olyan illatot árasztott, hogy tiszta szívemből sajnáltam a szomszédaimat. A kis fekete pontok pedig nigella magok, ami nem a legszokványosabb adalék a házi kenyérhez, de egyszer véletlenül azt kevertem bele fekete szezám helyett, és olyan finom volt, hogy azóta gyakran készítem így. Aki nem hiszi, járjon utána!

A receptek között egy-egy kis történet, novella, regényrészlet is felbukkan, főként a szerző korábbi köteteiből, de teljesen új szövegeket is beékeltek. Hogy különállásuk egyértelműbb legyen, ezeket más színű papírra nyomták. Személy szerint én ezt éreztem a kötet gyenge pontjának, számomra valamiért szinte teljesen érdektelennek bizonyultak, és alig tudtam megállni, hogy ne lapozzam át a legtöbbet. Nem mintha nem lennének jó írások, hiszen azok, csak valahogy mégsem tartoznak ide – a desszertes részbe be van vágva egy részlet a Máglyából, amikor nagymama és unokája meggyes rétest készítenek, ami egy gyönyörű rész a regényben, ám a receptek között se meggyes, se rétes nem található. Így kicsit lényegét veszti, ugyanakkor azt is értem, hogy itt volt ez a sok remek írás az ételekről és az evésről, miért ne tennék bele, azzal is növelik az oldalszámot. Van, ami jól is működik, a Cukor például személyes kedvencem.

Egy szó mint száz, azt hiszem, ez egy olyan kötet, amiben mindenki megtalálja, amire vágyik, akkor is, ha már megszámlálhatatlan éve főz és elképesztő mennyiségű húsleves vagy palacsinta került ki a kezei közül; és akkor is, ha még éppen csak kulináris szárnyait bontogatja. Abszolút kezdőknek azonban nem ajánlanám, mert a legtöbb leírás azt feltételezi az olvasóról, hogy már van egy alapfogalma a konyhai folyamatokról. A Főzőskönyvet egyszerűen jó olvasni, belefeledkezni a receptek beszélgetős, mesélős hangulatába, elmerengeni azon, milyen jó lesz ha majd mi is citruslekvárt főzünk, és a narancsillat a mi konyhánkat, lakásunkat is belengi; vagy mekkora öröm lesz a kisült kacsazsírt kenegetni a pirítósra. Én is csak azt tudom mondani, amit maga Dragomán is: főzzetek és örüljetek!

(A képen szereplő könvy karácsonyi ajándék volt, a Könyvhétben megjelent recenziómhoz a példányt viszont a Magvető kiadó biztosította, melyet ezúton is köszönök nekik.)

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.