Gossip girl menni Anglia – Julia Quinn: A herceg és én

Szerző: febr 11, 2021Értékelések1 hozzászólás

Az egész világ Bridgerton-lázban kezdett égni, köszönhetően a nemrég debütált Netflix sorozatnak. A sorozatról még nem tudok nyilatkozni, de az első kötetet gyorsan elolvastam, hogy meglássam, mitől is döglik a nép. Mert döglik bizony a könyvekért is, a Moly tele van lelkendező értékelésekkel és masszív csillagozásokkal, amik előtt így olvasás után azt kell, hogy mondjam, értetlenül állok. Kezdjük hát a következő gyakorlattal az értékelést:

Tegyük szívünkre a kezünket, vegyünk egy mély lélegzetet és ismerjük el, hogy ez a könyv pocsék.

A történet nem túlságosan összetett, a Bridgerton család eladósorba került lánya, Daphne, egy bálon találkozik az Angliába frissen hazatért herceggel Simonnal, aki mellesleg Daphne bátyjának, Andrewnak, a legjobb barátja. Szépen egymásba szeretnek, csak hogy kiderüljön, nem házasodhatnak össze, majd mégis összeházasodnak, egy elfuserált és túldramatizált párbaj után, aztán néhány konfliktus, ahogy az már lenni szokott, majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. A cselekmény egy pontja se fog igazából meglepetést okozni, 99%-ban megjósolható az első 40 oldal után, hogy mi fog történni, de hát ez persze még nem főbenjáró bűn. Nem segít azonban a helyzeten, hogy üresek és laposak a karakterek is. Még a főszereplőknek is nagyjából három tulajdonságuk van, amiből egyik a szemük színe. Ez azonban elég fontos, a kék sok árnyalatát lehet megtanulni a könyvből. 

Néha roppant szórakoztató, máskor viszont elég idegesítő, hogy a könyv mintha nem tudná eldönteni, hogy mi is szeretne lenni valójában. Mókásan ütközik össze többször is a viktoriánus prűdség és a chik-lit hangulatú soft-pornó a lapokon. Egyik pillanatban még a szegény lányra sem nézhet hercegünk, a másikban meg már bőszen vetkőzteti is a kert félhomályában. Továbbá abban is bizonytalan lehetett Julia Quinn, hogy szeretne-e megmaradni egy erotikus lektűrnél, vagy szeretne komolyabb tartalmat, mélyebb drámát megjeleníteni. A herceg gyermekkora, apja által okozott traumákkal való megküzdés, a dadogás legyőzése teret adhatna utóbbinak, de egyik nincs rendesen kibontva, nincs igazán kidolgozva, inkább csak mutatóban van ott, hogy jelezze, nem is annyira ponyva ez a ponyva. Pedig az.

Ugyanez a bizonytalanság érződik a szövegen is. Néha már már parodisztikus mondatokat produkál Quinn. Például, amikor  “A lány dús, de szép ívű szemöldöke összerándult.” vagy amikor “Daphné felnézett rá, és lassan ráébredt, hogy a férfitest közelebb húzódott hozzá.”.

Olykor szeretett volna talán igazán költői vagy emelkedett lenni, vagy visszaadni a viktoriánus világot, de ehelyett inkább csak Sárbogárdi Jolán keze munkája köszön vissza a mondatokról. Az első 30 oldalon meg is voltam győződve, hogy ez nem komoly, hogy ez tulajdonképpen a kosztümös-erotikus könyvek paródiája, de aztán sajnos pont az ellenkezője bizonyosodott be.

Egyébként azon kívül, hogy mindezek kissé unalmassá és akaratán kívül nevetségessé teszik a könyvet, nem lennének hatalmas problémák. Könnyed romantikus könyvet jobbára úgyis csak az agyunk pihentetéséért olvasunk, jó kicsit elmerülni néha egy habos-babos álomvilágban, ahol mindenki szép és okos, és a végén ott vár ránk a jól megérdemelt happy end.

A bökkenő azonban az, hogy ez a könyv tele van nagyon káros mintával, és számtalan aspektussal, ami nincs rendben és mégis kritika nélkül fogyasztják tömegek, és nagy erőkkel alélnak el tőle. 

A herceg és én szemrebbenés nélkül idealizálja az agressziót. Minden férfi karakter rettentő erőszakos, konfliktuskezelésük a verekedésben és egymás megölésében merül ki, és mindezt úgy állítja be  a könyv, hogy ez nem probléma, hát csak azt a szerencsétlen lányt védik. Azt a szerencsétlen lányt, aki egyébként 90%-ban tárgyként van kezelve. 

Én rettentő zavarónak találom azt is, hogy azért kéne olvadoznom és halálosan beleszeretnem ebbe a csodahercegbe, mert végtelen agresszivitását képes megzabolázni, és nem erőszakolja meg a feleségét. Hát könyörgöm, nem ez lenne a minimum minimumja? 

Persze ne tegyünk úgy, mintha Daphne a szentek szentje lenne, mert ő is ugyanúgy kihasználja és kvázi megerőszakolja a herceget, mikor az beszámíthatatlan állapotban van. És ugyan ez apróbb hullámokat ver a hercegünkben, de igazából sosincs rendesen elvarrva és elítélve ez a közjáték.

“-A feleségem vagy.

Daphne nem szólt.

-Törvény szerint az enyém vagy.

-Daphne csak nézte, aztán azt mondta: – Ez igaz.

-Egy szempillantás alatt odaugrott asszonyához, kezét a vállára tette.

-Ha akarom, kívánni fogsz – suttogta.

-Tudom.

(…)

-És ha nem tudnék rád így hatni, akkor is az enyém vagy. Hozzám tartozol. Kényszeríthetlek, hogy hagyj itt maradnom.”

Daphne és Simon amúgy sem jeleskednek a kommunikációban. Ha konfliktusuk támad, azt inkább egy irreálisan ábrázolt szexjelenetben oldják fel, ami követi a romantikus regények receptjét: az ártatlan szűzlány már attól kétszer elélvez, hogy a herceg csak ránéz. Hát nyilván. És ne gondoljuk, hogy apró nézeteltérésekről van itt szó, mondjuk hogy mikor igyák a délutáni teát, hanem csak olyan csekélységről, hogy legyen-e gyerekük vagy sem. Semmiség, tényleg.


A herceg és én végső soron nem más mint egy nagyon elfuserált szerelmi történet az 1800-as évek elején, ami maga sem tudja, hogy mi szeretne lenni, de jó minta az semmiképpen sem.

1 hozzászólás

  1. Péterffy Márta

    Hú, tényleg egy ostoba katyvasz lehet!

    Válasz

Trackbacks/Pingbacks

  1. Belemerülsz, nem ereszt – őt plusz egy női szerző a kikapcsolódáshoz | Könyvkovász - […] nem azt jelenti, hogy rossz könyveket akarunk olvasni (na jó, kivéve, amikor mégis, lásd Dóri Bridgerton-beszámolóját), csak annyit, hogy…

Válaszoljon Péterffy Márta-nak Kilépés a válaszból

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.