Hol a boldogság mostanában?- Lev Grossman: Varázslók trilógia

Szerző: febr 19, 2021Értékelések0 hozzászólás

Lev Grossman Varázslók trilógiája nem vált az olvasók egyöntetű kedvencévé: molyon 68%-on áll az első kötet, Goodreadsen 3,52 csillag az 5-ből. Hogy miért lehet ez? Grossman nem találta el a formát? Vagy a hangnemet? A hangulatot? A témát? Vagy egyiket sem? Esetleg mindet túlságosan is?

Te is el akartál jutni Narniába? Te is vártál a Roxforti leveledre? Álmodoztál a mágiáról, titkos világokról, bájitalokról, beszélő állatokról? Vágytál a csodára? A menekülésre? Emigráltál volna az életedből egy szebb és csillogóbb, varázslatosabb világba? És miután mind ez nem történt meg ültél néha mélázva azon, hogy mi is lesz belőled meg ezzel az élettel? Ha igen, akkor a Varázslók trilógia neked szól.

Főhősünk Quentin az unalomtól fásultan tengeti nagyobb problémáktól mentes hétköznapjait, miközben meg van róla győződve, hogy ez a szürke posvány nem lehet az igazi élet. Kell lennie valami másnak is. Míg egy napon felvételt nyer Varázskapuba, a mágus iskolába, és ezzel gyökeresen megváltozik az élete. Azonban rá kell jönnie, hogy ez a mágia nem az a mágia, amit ismerünk. Varázskapuban a varázslás nem móka és kacagás, hanem kőkemény munka, vér és verejték, magolás, számolás és gyakorlás a végkimerülésig. És ami elsőre csillogásnak és a boldogság biztos forrásának tűnt, az ugyanúgy hétköznappá és unalommá válik egy idő után. 

“(…) szerintem azért vagytok varázslók, mert boldogtalanok vagytok. Egy varázsló azért erős, mert érzi a fájdalmat. Tisztán érzi a különbséget aközött, amilyen a világ, és amilyenné ő tehetné. Vagy mit gondoltok, mi az a valami, amit a mellkasotokban érzetek? Egy varázsló azért erős, mert jobban szenved a többieknél. A csalódásokból születik az ereje.”

Az első kötetben Grossman rögtön a mélyvízbe dob minket azáltal, hogy fog két fantasy nagyágyút, a Harry Pottert és a Narniát, majd Varázskapu és Fillory képében könnyedén a visszájára fordítja őket. Ad nekünk mágus iskolát, titkos világot (nem is csak egyet), szerelmet, kalandokat és királyságot. Minden ott van, amire egy valamirevaló kalandos-kardozós fantasyben vágyhatunk. Egyetlen dolog hibádzik csak: a varázslatosság. A Varázslókban semmi sem csillogó és ragyogó, a mágia munka, a kaland pedig fejetlen céltalanság és sodródás. Kiábrándult úttalanság jellemzi a kötetet, és egy folyamatos űr Quentinben, ami hajtja előre, és sosem hagyja megpihenni, hiszen maga sem tudja, hogy mit is keres, így mindig lesz egy hely, ahol szebbnek tűnik az élet. A kalandok folyamatos hajszolása végül igazi tragédiához is vezet, amivel Grossman csak még inkább aláhúzza, hogy most tényleg nem egy kedves, aranyosan csillogó mesében vagyunk, hanem a való világban, ahol nem nyerhetünk mindig, és néha akkor is veszítünk, ha nyerünk. 

A Varázslókirály könnyedén veszi fel az első kötet fonalát és viszi tovább, teszi még hangsúlyosabbá az első kötet állításait. Látszólag révbe értek hőseink, Fillory királyaiként és királynőiként akár boldogok is lehetnének. Quentin mégsem találja a helyét, és az idő múlásával az űr csak nagyobbra nő benne, tenne már valamit, de maga sem tudja, hogy mit. Fiatal felnőttként igazán rezonál ez a tematika. Ahogy Quentin mindenféle kalanddal, vadászattal elüti idejét, úgy mi is daráljuk le a napjainkat, szórakoztatjuk magunkat valami módon, de egyszer csak fel kell tennünk magunknak a kérdést: Mit is kezdjek magammal és az életemmel? A figyelemelterelő kalandok nem működnek örökké, és senki sem fogja kitalálni helyettünk, hogy merre haladjunk és mit csinálnánk szívesen. Ha nem találjuk meg a saját céljainkat, akkor mindig máshol lesz a jobb és nem kötődünk sehová igazán, hanem csak sodródunk. Ahogy az első kötet végén, úgy itt is egy igencsak keserű és igazságtalan fordulattal hagy minket magunkra Grossman.

A varázsló birodalma az utolsó ábrándokat is eltörli, mikor Quentin apjának halála után bizonyossá válik, hogy főhősünk nem származik semmilyen különleges vérvonalból, nincs mágikus örökség, hogy tehetsége nem meghökkentő vagy nagyszabású, és  hogy ugyan intelligens, de nem rendkívüli módon. Mindezek a felismerések kellettek ahhoz, hogy Quentinben átkattanjon valami, és végre magából kezdjen építkezni, abból meríteni, hogy ki is ő, és mit is szeretne valójában. Mintha erre a részre mind Grossman, mind Quentin megtalálná a hangját és felnőne. Úgy, ahogy nekünk is fel kell: meglelni a saját utunkat, rájönni, hogy mi az ami számunkra igazán fontos és elválasztani mindezeket mások elvárásaitól és vágyaitól. 

“Bárcsak hajlandó lennél a kedvemért csak egy másodpercre ránézni az életedre, és látni, mennyire tökéletes így, ahogy van! Hagyj fel a következő titkos ajtó keresésével, ami szerinted az igazi életedhez vezet majd! Fejezd be végre a várakozást és vesztegelést! Mert ez az, máris itt van, és nincsen más. És jobban teszed, ha úgy döntesz, hogy kiélvezed, különben nyomorult és boldogtalan leszel, bárhová mész is és bármit is teszel, egész hátralévő életedben, mindörökre.”

Az első kötet elvette tőlünk a mágia varázslatosságát, a második a kalandok csillogását, és a harmadik kötet a hősök rendkívüliségébe vetett hittől is megfoszt minket. És ugyan mindez rettentő fájdalmasan hangozhat, de valójában teher és elvárás is lekerül a vállunkról, hogy könnyebben megbékélhessünk a hétköznapokkal és változhassuk azokat szebbé és ragyogóbbá a saját, kisszerű, egyszerű, de nagyon is valóságos és elérhető mágiánkkal.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.