Szabad világ, szabad szerelem, szabadság van, de nincs kegyelem – Esi Edugyan: Washington Black

Szerző: márc 2, 2021Értékelések0 hozzászólás

Pár évvel ezelőtt, mikor Németországban önkénteskedtem, találkoztam egy harmincas, magas, angol fiúval, nevezzük mondjuk Tomnak, leginkább azért, mert így hívták. Tom a találkozásunkkor már úton volt egy ideje, és korábban is sokfelé járt, mesélt arról, hogyan építkeztek a kambodzsai dzsungelben, meg arról, hogy hogyan stoppolt el fura oroszokkal Dániából Németországba. Tomnak nem volt mása, csak egy törött telefonja, meg egy IKEA-s szatyra a motyójával, és nem is tűnt úgy, hogy zavarná ez a pénztelen sodródás. Önkénteshelyről önkénteshelyre vándorolt, ha tudott keresett valamennyit, de akkor se esett kétségbe ha épp nem volt a zsebében pénz. Én akkor az utam nagyjából felénél jártam, négy hónap mögöttem, öt előttem, jól körvonalazható tartalékkal és nagyjából fix hazautazással. Olybá tűnt, Tom nem függ az időtől, nem siet sehova, és a pénzhajszolás nyűgét is levetette magáról. Irigyeltem akkor ezért, hogy bátor, gondtalan és mindenekelőtt szabad. Legalábbis annak tűnt.

És hogy miért meséltem el mindezt? Mert Esi Edugyan kanadai írónő könyve a Washington Black története, ami felkerült a Booker díj longlistjére is a szabadság témája köré építkezik. Erős ellentétből indít a könyv, címszereplőnk Washington Black, 11 éves, a rabszolgaságba beleszületett kisfiú, aki egy barbadosi cukornádültetvényen robotol. Az élete kemény és igazságtalan. Egy napon az ültetvényes testvére, Picur, a bogaras feltaláló veszi magához segédnek, hogy segítsen különös repülő masinájának, a felhőcsónaknak a megépítésében. Azonban az események váratlan és különös folyása nyomán menekülniük kell, így kezdetét veszi Wash hosszú útja, mely során nem csak Amerikát, Angliát, Amszterdamot, de még az Északi-sarkot és Marokkót is érinti.

Ahogy a helyszíne, úgy a könyv hangulata is változik. Kezdetben, mintha  a realitás talaján állnánk, ahonnan egyre elrugaszkodottabb képek követik egymást, és a könyv felénél már egy szabályos XIX. századi kalandregényben érezzük magunkat, ahogy felhőcsónakról csempészhajóra hullanak hőseink, majd kutyaszánnal száguldanak az Északi-sarkon. A kalandos lendület azonban kifullad és helyét egy ködösebb és kicsit filozófikusabb hangvétel veszi át. Mindezen stílusváltások ellenére narrátorunk, Washington, hangja stabil és egyenletes, néhol még egy kicsit humorosnak is mondható, azonban még érzelmeiről, gyerekkoráról mesélve is megmarad kissé távolságtartónak, nem lényegülünk át sem 11 éves rémült gyermekké, sem apátiába süppedt rakodómunkássá, sem azzá a megrögzött fiatalemberré, aki megszállottan keresi Picurt. Washington kívül lebeg önmagán, és így mi is.

“-Pompás, pompás. Csinálta már?
-Soha
-A lényege, hogy ne haljon meg, ha egymód van rá.”

A könyv egy kereséstörténet, mindenki megszállottan kutat valami után vagy menekül valami elől: Picur a légcsónak titkát próbálja megfejteni, hogy átrepülhesse az Atlanti-óceánt, apja az Északi-sarkig űzte önmagát, hogy rátaláljon valamire, vagy megszabaduljon valamitől,  a fiú pedig Picur eltűnésével nem tud megbékélni. 

Wash kisfiúként még Barbadoson egyedüli pártfogójához, Nagy Kithez fordult, és azt kérdezte, hogy milyen is szabadnak lenni: 

“-Jajj, gyerekem, nincs a világon ahhoz fogható. Ha szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz.
-Oda mész ahová csak akarsz?
-Oda mész ahová csak akarsz. Akkor kelsz fel, amikor csak akarsz. Ha szabad vagy – suttogta-, és valaki kérdez tőled valamit, nem muszáj válaszolnod. Nem muszáj befejezned a munkát, ha nem akarod. Egyszerűen otthagyod.”

Itt azonban, immár a szabad világban, mintha egyikük sem tudná letenni a befejezetlen munkát. Nem is kell nekik, ha nem akarják, de igazából már nem az akarat, hanem valami eszeveszett ragaszkodás miatt van a lapát még mindig a kezükben. Rabok ők a saját fejükben. 

A könyv néhol egészen markáns szimbólumokkal operál, mint Picur felhőcsónakja, ami a megváltásba repítené, Washington rajztehetsége, ahogy a művészet kiemeli a rabszolgalétből, vagy az önnön fejükben rabság másik szeletét mutató Willard és Washington kettőse. A fejvadász évekkel Washington felszabadulása után is vele van, és fel is bukkan, jelezve, hogy a rabszolgaság jogi megszüntetése, a hirtelen rájuk szakadt szabadság még nem törli ki a sokéves beidegződéseket és tapasztalásokat. Washnak egészen drasztikus lépésekre kellett elszánnia magát, hogy régi démonjaitól megszabaduljon, átprogramozza gondolkodását és megszabaduljon a félelmeitől.

“Csak annyit mondhatok, Nagy Kittől, ha mást nem, azt megtanultam, hogy előretekintve kell élni, azt kell keresni, ami lesz, mert a magunk mögött hagyott útra nem léphetünk rá még egyszer.”

Mert szabadnak lenni nem könnyű, “a szabad világ rettenetes, nincs feneke, az ember nem tartozik sehová és senkihez”. És ezt tanulni és szokni kell. 

Esi Edugyna Washington Blackje összességében egy érdekes elegye és csavarintása a megszokott rabszolgatörténet kiindulópontnak és  Verne Gyula (sicc!) kalandregényeinek, ami ha mást nem is tesz elindítja gondolatainkat a szabadság körül, és egy olyan nyitott véggel hagy, minket magunkra, amit mindenkinek magának kell a helyére tennie.

“– Miben rejlik egy élet igazsága, Picur? Szerintem még az sem tudja, aki éli.”

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.