Régről, vagy újonnan felfedezve – öt klasszikus női szerző

Szerző: márc 9, 2021Értékelések0 hozzászólás

Legyen az idei nőnap tényleg a nőké és szóljon többről, mint a managertől kínosan átvett kókadt tulipán. A Könyvkovászon a nőnap az írónőké, és közvetetten az olvasó nőké is. Ünnepeljük őket és magunkat, mert tehtségesek, sokszínűek és csodálatosak vagyunk. A hét során minden nap öt olyan női szerzőt hozunk nektek, akiktől érdemes olvasni. Válogatásunk szigorúan szubjektív, és mint minden hasonló vállalkozás hiányos, a teljesség igénye nélkül készült, hiszen szerencsére sokkal, de sokkal több kiváló női író van, mint ahány ebbe a sorozatba belefért. Választottaink lehetnek híresek és felkapottak vagy rejtett gyöngyszemek, magyarok vagy a világirodalom részesei. Nagyot merítettünk, hogy lássuk, megannyi műfajban ott vannak és alkotnak, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint olvasni Tőlük. (A hetet pedig két igazán szuper könyvvel zárjuk, hogy megkoronázzuk a Könyvkovász nőnapi extravaganzáját.)
A sorozat előző bejegyzését itt találod.

Mikor fogtál a kezedben utoljára klasszikus könyvet? Mi jut egyáltalán eszedbe arról, hogy klasszikus irodalom? A Háború és béke? Bármi, ami Dickens? Eszterházy? Valami nehéz és hosszú, amivel utoljára a középiskolában kellett foglalkoznod? Megértjük, hogy a klasszikus címke ijesztő lehet, valami, ami veretes és régi, de hisszük, hogy nem szükségképpen az, hanem olyan mű, ami annyira mélyen a zsigerekben ragadja meg a bennünk élő univerzálisan emberit, hogy keletkezése után sok évvel is tud nekünk valami újat adni. Álljon itt hát öt szerző, régebbiek és újabbak egyaránt, akik a velejünkig láttak és hol szeretettel, hol iróniával, de mindig páratlan éleslátással meséltek nekünk magunkról. 

Felhasznált fotók: visitsmaland.se/Jacob Forssell, Getty/Brianna Ellis-Mitchell, Literary Estate of Lucia Berlin

Astrid Lindgren

Harisnyás Pippi? Juharfalvi Emil? Ronja, a rabló lánya? Pirosházi történetek? Vagy épp az Oroszlánszívű testvérek? Ismerősek, nem? Astrid Lindgren gyerekkönyvei megkerülhetetlenek, olyanok, mint egy-egy korty szabad levegő. Műveit 107 nyelvre fordították, számos díjat nyert, és számos díjat alapítottak az ő emlékére. Felszólalt a gyermekjogokért, állatvédelemért és az atomenergia ellen is. A ‘40-es években kezdett írni, először lányának és barátainak mesélt, majd váltott az írásra. Első nagy sikere a Harisnyás Pippi volt, ami mindmáig talán a leghíresebb karaktere, a kislány, aki megtestesíti a szabad gyermek ideáját. Pippi, aki egyedül él, és hihetetlen dolgokra képes, mint például lovak felemelése, mégis sajátosan emberi, köszönhetően annak, hogy ő is el tud szomorodni. Nem marad el mögötte Ronja sem, a svéd erdők mélyén élő rablóvezér lánya, akinek történetében ott van megannyi érzelem, félelem, düh, szeretet, lemondás és halál is, a kalandok és a világ felfedezésébe ágyazva. Lindgren nem akarja a társadalom által elvárt dobozba zárni szereplőit, fiúk és lányok egyaránt lehetnek kalandor felfedezők és cselekvő hősök (pedig a múlt század közepén ez még nem feltétlenül olyan általános, mint ma) és nem fél szokatlan eszközökhöz nyúlni. Meghökkentő és megrázó, az Oroszlánszívű testvérek felütése, ami a testvérpár halálával indul, így kerülnek át a mágikus Nangijalaba, hogy ottani kalandjaik egy csodálatos és szívbemarkoló meseregényben teljesedjenek ki.  Ha eddig kimaradt volna, ne félj elővenni valamelyik kötetét, mert felnőtt fejjel is pompásan szórakoztat, amikor épp nem a szívedet töri össze.

Virginia Woolf

Virginia Woolfot a 20. század egyik legjelentősebb modernista alkotójaként tartjuk számon. Regényíró, esszéista, novellista, kritikus és feminista volt, élen járt a tudatfolyamegénnyel való kísérletezésben. Sokáig nem mertem Woolfot olvasni, tartottam tőle valamiért, Ti ne kövessétek el ugyanezt a hibát. Vegyétek kézbe a végtelenül elegáns Mrs. Dallowayt, ami az ötvenes éveiben járó úrinő, Clarissa Dalloway döntésével kezdődik “Majd ő maga elmegy, és megveszi a virágokat, mondta Mrs. Dalloway.”  – majd a virágoshoz való séta egy hatalmas gondolathengerré terebélyesedik. ami csak forog és halad előre, néhol egyik, néhol másik szereplő gondolatai szárnyán. Vagy vegyétek kezetekbe az Orlandót, melynek hőse előbb férfiként, majd nőként látja a világot és a Temzébe fagyott delfineket (meghökkentő, mi? mindezt 1928-ban), 400 éves pályafutása alatt volt mindkettőre ideje, és amit Márai a következőképpen ajánl:  “Orlando káprázatos könyv. A gazdagság van ebben a könyvben, a többlet, az igazi pompa, a költészet.” Szeretnék még a Saját szobánál megállni, ami egy csodálatosan érzékeny és éleslátó feminista esszé. Woolfot 1928-ban felkérték, hogy tartson egy előadást a nők és a regény témájában, ezen előadások kibővített változataként született meg a Saját szoba. Woolf kitágította a témát és esszét írt magáról a nőről, aki helyet kér magának a világban. Az elmúlt lassan száz évben már messzire jutottunk, a Saját szoba alaptétele, amely annyira egyszerű, hogy szinte már banális: az íráshoz (helyettesítsünk ide bármely alkotó tevékenységet, legyen az művészet vagy tudomány) idő, tér és pénz kell. Ebben az egyszerűségben rejlik a gondolat zsenialitása, ami napjainkig érvényes és gondolkodásra méltó, szóval gyerünk, csukjuk magunkra a saját szobánk ajtaját és ne féljünk a farkastól.

Jane Austen

Meg kell valljam Nektek, hogy én sokáig nagyon nem rokonszenveztem Jane Austennal, minden lányregények anyjával. Sajnálom, de nem sikerült belehabarodnom Mr. Darcyba, nem győztek meg az érvek sem és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az Értelem és érzelem, vagy a Büszkeség és balítélet tette-e jobban próbára a tűrőképességemet. Ilyenformán álltam és Miss Austennal egészen addig, míg egy szép napon egy barátnőm fel nem nyitotta a szememet, mivelhogy Jane Austent mindenki rosszul olvassa. Az első számú szabály, hogy nem kell őt komolyan venni, mert ő sem vette komolyan a regényeit. De nem ám! Nem igazi romantikus történeteket írt, hanem a romantikus irodalom romantikus regénybe öltöztetett kritikáját. No és nemcsak a regényeken élcelődik, de kora korlátolt és középszerű figuráinak és társadalmának is görbe tükröt állít.  Ez a kritikai él legerősebben a korai műveit tartalmazó novelláskötetben a Szerelem és barátságban érhető tetten, utána éleslátása mit sem csökkent, csak gunyoros eszközei finomodtak. Egyre cizelláltabb eszközökkel örökíti meg, és álcázza habos-babos lányregénynek, a kor tétlenkedőinek túlzott udvariaskodással, pénzsóvársággal és a számítás világát. Ha eddig te is tartózkodóan viselkedtél Austen regényeivel, vagy épp némi ellenszenv is volt benned, akkor itt az alkalom leporolni egy régi klasszikust, és egy új szemüvegen át vizsgálódni, mert nagy meglepetésben lehet részünk, és ha lehámozzuk a rózsaszín mázat, akkor egy sziporkázó és szarkasztikus egyéniségre bukkanhatunk.

Toni Morrison

Első emlékem Toni Morrisonról, még mielőtt bármit is olvastam volna tőle, hogy az egyetemi nagyelőadóban ülök, az előadó pedig lejátszott egy interjúrészletet, ahol a riporter megkérdezi Toni Morrisont, hogy szereplői miért csak feketék, Toni Morrison pedig ezután elküldi a francba. Mégis hogyan képzelte, hogy felteszi neki ezt a kérdést?, kérdez vissza rögtön. Vajon a fehér emberektől megkérdezi, miért írnak kizárólag fehér szereplőkről? Már ekkor mélységes csodálatot és tiszteletet éreztem iránta, és ez nem változott azután sem, hogy végigrágtam magam eredetiben A kedvesen, és amikor a tanárom megkérdezte, hogy “Rettenetesen ijesztő, nem?”, akkor hevesen bólogattam, mert igen, ijesztő képet fest egy olyan világról, “ahol akkor is probléma vagy, ha te vagy a megoldás.” Toni Morrison sosem fog velünk kedveskedni vagy finomkodni, nem fog a legjobb barátnőnk szerepében tetszelegni, hanem minden egyes alkalommal elénk helyezi azt a bizonyos görbe tükröt, hogy kénytelenek legyünk magunkba nézni mélyre, mélyre, egészen mélyre – és ha nem tetszik, amit ott találunk, annál jobb, legalább van min változtatni.

Lucia Berlin

Vannak nők, akik megmagyarázhatatlanul lenyűgöznek és végtelen áhítattal töltenek el – Lucia Berlin ilyen. Ámulatba ejtő, kalandos életének történetét is bármikor szívesen olvasgatnám, és mégis, az olvasóközönség csak 2015-ben, halála után közel tíz évvel fedezte fel magának munkásságát, mikor megjelent novellái gyűjteménye, a Bejárónők kézikönyve (a magyar kiadás csak 2017-ben követte). Egészen elképesztő, hogyan maradhatott viszonylag olvasatlan ez az írónő, aki szövegeiben a mindennapokat egyfajta keresetlen őszinteséggel jeleníti meg, és a legváltozatosabb, gyakran igencsak tragikus élettörténeket képes felvázolni akár egyetlen mondatban. Teszi mindent elnéző öniróniával és irigylésre méltó humorérzékkel. Nem marad el ettől a másik magyarul megjelent kötet, az Este a paradicsomban sem, ami függelékként egy életrajzot is tartalmaz, melyet egyik fia írt, és mint korábban említettem, legalább annyira élvezetes olvasmány, mint maguk az írások. És hogy miért olyan érdekes Lucia Berlin élete? Ízelítőül: három férje volt és négy fia született, több helyen élt, mint amennyit meg tudok számolni, többek között Chilében és Mexikóban is; alkoholista volt és sok időt töltött elvonón; kétoldali gerincferdülése miatt az egyik bordája átszúrta a tüdejét, ezért kénytelen volt egy oxigéntankkal járni; végül pedig egyik fia garázsába költözött be. És mindemellett ilyen mesterműveket hozott létre.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.