Az ő világuk a mi világunk – őt női fantasy/sci-fi szerző

Szerző: márc 11, 2021Értékelések0 hozzászólás

Legyen az idei nőnap tényleg a nőké és szóljon többről, mint a managertől kínosan átvett kókadt tulipán. A Könyvkovászon a nőnap az írónőké, és közvetetten az olvasó nőké is. Ünnepeljük őket és magunkat, mert tehtségesek, sokszínűek és csodálatosak vagyunk. A hét során minden nap öt olyan női szerzőt hozunk nektek, akiktől érdemes olvasni. Válogatásunk szigorúan szubjektív, és mint minden hasonló vállalkozás hiányos, a teljesség igénye nélkül készült, hiszen szerencsére sokkal, de sokkal több kiváló női író van, mint ahány ebbe a sorozatba belefért. Választottaink lehetnek híresek és felkapottak vagy rejtett gyöngyszemek, magyarok vagy a világirodalom részesei. Nagyot merítettünk, hogy lássuk, megannyi műfajban ott vannak és alkotnak, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint olvasni Tőlük. (A hetet pedig két igazán szuper könyvvel zárjuk, hogy megkoronázzuk a Könyvkovász nőnapi extravaganzáját.)
A sorozat előző részeit itt találjátok.

Mostoha műfaj a fantasy és sci-fi, mert mélyen beleégett az emberekbe, hogy a fantasy nem komoly irodalom. Pedig mennyire, hogy az. Egyszer azt olvastam, és tökéletes leképződése ez a gondolataimnak, hogy a jó fantasy olyan, mint egy lombik. Egy olyan zárt rendszer jöhet általa létre, ami segít lerázni a valóságunk által szabott kötöttségeket, mi pedig új szabályokat alkothatunk. Ebben a friss és más szabályrendszerben lehetőségünk nyílik arra, hogy új nézőpontból, erősebb szemüvegen át nézzük a saját világunkat. A jó fantasztikus művek nem öncélúak, nemcsak szörnyek és űrlények elleni harcok tobzódása, hanem reflekciók arra a világba és azokra a viszonyokra, melyek között mi is élünk. Ajánlunk öt szerzőt, akik ezt a feladatot csont nélkül teljesítik, mindannyiunk okulására és gyönyörűségére.

Felhasznált fotók: Jean Malek, Anna Riwkin/ Moderna museets bildbyrå, Wikipédia, Simon&Schuster, Curtis Brown

Margaret Atwood

Atwoodot, úgy hisszük, A szolgálólány meséje sorozat sikere óta senkinek nem kell bemutatni – szeretnénk azt hinni, hogy előtte sem kellett, de valószínűleg ettől szökött egekbe a népszerűsége. Margaret Atwood egy igazi ikon, egy élő legenda, akinek a szövegeiben annyira el lehet merülni, hogy sose akarjunk a felszínre bukkanni; akinek műfaji sokszínűsége, éleslátása és a karakterábrázoláshoz való kifinomult érzéke kétségkívül a legnagyobbak közé emeli. Képtelenség lenne ilyen röviden összefoglalni munkásságát, így arra jutottunk, hogy egy talán kevésbé ismert részére, a sci-fire koncentrálunk. A MaddAdam-trilógia ékes példája Atwood teljesítményének a tudományos fantasztikum világában, és talán különös aktualitással bír most – a Guvat és Gazellában ugyanis egy világjárvány elsöpri az emberiséget, egyetlenegyet kivéve, akinek az a feladata, hogy a tökéletesített emberszabású lényekre, a guvatkákra vigyázzon. Természetesen semmi sem az, aminek látszik, és az események sem teljesen úgy alakultak, ahogy azt a vírus megalkotója kigondolta… Atwood három csodálatos kötetben foglalkozik olyan kérdésekkel, mint a bolygó és a társadalom jövője, tudomány és bioetika, vagy az emberi kapcsolatok szükségessége. A vak bérgyilkos talán még ennél is különlegesebb, ott a sok egymásba ágyazott különben szövegtest között egy teljes űr sci-fi is megbújik! Bármit is választunk Atwoodtól, egy biztos: sem unatkozni, sem pedig csalódni nem fogunk.

Karin Boye

Karin Boye valószínűleg nem annyira ismert a magyar olvasók körében, ám mi, volt skandinavisták valószínűleg nem tudunk anélkül sci-fire gondolni, hogy ne sejlene fel előttünk Boye képe, jellegzetes kleopátra frizurájával, és ne jutna eszünkbe egy-egy unásig ismételgetett verssora, például a “Ja visst gör det ont när knoppar brister” (“Persze, hogy fáj a rügynek, amikor kibomlik”). Karin élettörténete magában is megérne egy bejegyzést – az írónő egész életében küzdött azzal, hogy elfogadja saját homoszexualitását, a mély szerelem pedig, amit legjobb barátnője iránt érzett, örökre viszonzatlan maradt. Amikor a barátnő rákban haldoklott, mégis őt hívta halálos ágya mellé, hogy ápolja és rendezze el iratait – amit Karin meg is tett, majd bevett egy marék altatót, kiült egy sziklához, kilátással a városra, és ott várta be a halált. Egy évvel később Karin Boye akkori partnere is véget vetett saját életének. Ha ilyen háttérrel olvassuk a Kallocaint, ami Boye utolsó megjelent kötete, még jobban értjük az elképesztően sötét hangulatot, mely ebből a disztópikus sci-fiből árad. A szerencsére magyar fordításban is megjelent regény egy orwellihez hasonló univerzumban játszódik (sic! az 1984 ezután majdnem tíz évvel jelent meg), ahol Leo Kall feltalál egy igazságszérumot, melyet a hatalom, a Világállam azonnal a saját szolgálatába állít. Jó állampolgár-e Leo, vagy előbb-utóbb elkezd kételkedni a saját döntéseiben…? A mű legalább annyira fordulatos és izgalmas, mint amennyire farsúlyos. 

N. K. Jemisin

Az újhullámos kávézók után szabadon kijelenthetjük, hogy Jemisin újhullámos fantasyt ír. És azt, hogy valamit sikerül lassan, de biztosan megrendíteni a zsáner belsejében, az is mutatja, hogy az írónő háromszor is megnyerte a Hugó díjat a Megtört föld ciklusért. Ha azt mondtuk, Moskát Anita (aki ebben a szekcióban is nyugodtan elférne) biológiai fantasyt ír, akkor Jemisin a geológiai fantasyvel tarol. Lerázza magáról a sztereotíp fantasy sémáit: sehol egy törp vagy ork, hatalmas kardok vagy lovagok. Van helyette egy a kellemesnél gyakrabban rengő és lávát köpködő föld, földmágusok, furcsa kőemberek, és egy, a túlélésért mindent megtevő civilizáció. És ha még ezek után is kétségeink lennének, hogy a műfaj nem képes és nem is akar kitörni az előítéletek által szűkre szabott kalandos keretből, akkor elárulom, hogy a Megtört föld ciklus igencsak aktuális és húsbavágó kérdéseket boncolgat. Anya-lánya kapcsolatról, túlélésről, másságról, beilleszkedésről és rejtőzködésről, a többségi társadalom félelméről, múltunk nem értéséről, a történetek és a tudás erejéről, az elnyomásról és kizsákmányolásról, – nemcsak az emberek, de a Föld kizsákmányolásáról is – mesél nekünk Jemisin, és érdemes lenne figyelnünk rá. Azonban egy jó tanács: ha nekikezdünk, tornyozzuk fel mindhárom kötetet, egy jó adag nassolnivalót és teát, no meg szabadidőt, mert nem biztos, hogy később le tudjuk majd tenni a könyveit.

Catherynne M. Valente

Catherynne M. Valente Tündérföld ifjúsági fantasyjével és a Marija Morevna és Halhatatlannal van jelen a hazai piacon, de az amerikai írónő számos novellát, regényt és verset is szerzett már, reméljük a jövőben bővül majd a paletta itthon is. A Marija Morevna és a Halhatatlan népmesékre, szláv folklórra építő történet, nevezhetjük modernkori népmesének is tulajdonképpen, olyannyira keverednek benne a folklór és a modernitás elemei. Nagyon intenzív élmény olvasni, mert egyfajta nyers brutalitás van jelen a szövegben, Valente szavai a mágiáról méltón tükrözik az általa teremtett világot is: „A mágia olyan, mintha lenyúznák a bőrömet és kifordítva varrnák vissza.” Ez a könyv pedig olyan, mintha megnyúznák a világot és kifordítva varrnák vissza. Kegyetlen, de mégis gyönyörű, orosz tündérmesékből szőtt, csipkével és drágakövekkel kivarrt rémálom. Valente ügyességét jelzi, hogy mennyire szépen simulnak benne össze a népmesei elemek, és alakok, mint Baba Jaga a repülő mozsarával, vagy a Halhatatlan Koscsej figurája és a világháború, forradalom vagy épp Szentpétervár ostroma, amelyek annyira távol állnak a meséktől, amennyire csak lehetséges. És mindezek mellett egy örökös férfi-női harc is kibontakozik a lapokon, hogy megvívjanak a bizalomért, a vezetésért, egymásért vagy egymás felettiségért.

Susanne Clark

Nem mondhatjuk, hogy Susanna Clark a legsebesebben alkotó író lenne, mindmáig három kötete jelent meg, ami viszont kikerül a kezeiből, azt mindenképp érdemes a sajátunkba venni. Az írónő 2005-ben robbant be a köztudatba a monumentális Hollókirályjal, amiben egy egész alternatív történelmet hozott létre, ami olyannyira erős kezdés volt, hogy rögtön a Hugo és a Locus díjat is bezsebelte vele. Én nem a Hollókirályjal kezdtem az ismerkedést Clarkkal, hanem a kicsit későbbi novelláskötetével, a Búcsúbáj hölgyeivel, amiben igencsak sokszínű nőalakok váltják egymást és kapunk egy változatot arra is, hogy milyen erőkre tehetünk szert mi nők a mágia által. Tizenhat év hallgatás után tavaly jelentkezett új regénnyel, a Piranesivel, amely számomra az eddigi legkedvesebb Clark könyvei közül. A Piranesivel elhagyja az eddigi ismerős terepet, a XIX. századi Angliát és egy még ismerősebb, de mégis terra incognitára merészkedünk, a saját agyunkba. Ez a legnagyobb csoda a könyvben, hogy Clark képes volt az agyunkat, mint egy abszolút magától értetődő és belső teret kifordítani, és beleültetni falak és termek hálózatába, hogy ott ejtse fogva az olvasót. Piranesi különös és kissé hátborzongató világának megteremtésekor az írónő erősen támaszkodott a XVIII. századi itáliai művészre, Giovanni Battista Piranesire, akinek a neve a címben és a főhősben is visszaköszön. Piranesi egyik legismertebb munkája egy tizenhat részes karton sorozat, ami Carceri (Börtönök) névre hallgat. A rajzok óriási, romantikus, de mégis szürreális labirintusstruktúrákat jelenítenek meg, melyek a könyvben is visszaköszönnek a lépcsősorok, csarnokok, árkádos folyosók egymásutániságában. Látogassuk meg Piranesit “az évben, amikor az albatrosz a délnyugati csarnokba jött”, mert hol lehetnénk magányosabbak, mint a saját fejünkben?

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.