Belemerülsz, nem ereszt – őt plusz egy női szerző a kikapcsolódáshoz

Szerző: márc 12, 2021Értékelések0 hozzászólás

Legyen az idei nőnap tényleg a nőké és szóljon többről, mint a managertől kínosan átvett kókadt tulipán. A Könyvkovászon a nőnap az írónőké, és közvetetten az olvasó nőké is. Ünnepeljük őket és magunkat, mert tehtségesek, sokszínűek és csodálatosak vagyunk. A hét során minden nap öt olyan női szerzőt hozunk nektek, akiktől érdemes olvasni. Válogatásunk szigorúan szubjektív, és mint minden hasonló vállalkozás hiányos, a teljesség igénye nélkül készült, hiszen szerencsére sokkal, de sokkal több kiváló női író van, mint ahány ebbe a sorozatba belefért. Választottaink lehetnek híresek és felkapottak vagy rejtett gyöngyszemek, magyarok vagy a világirodalom részesei. Nagyot merítettünk, hogy lássuk, megannyi műfajban ott vannak és alkotnak, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint olvasni Tőlük. (A hetet pedig két igazán szuper könyvvel zárjuk, hogy megkoronázzuk a Könyvkovász nőnapi extravaganzáját.)
A sorozat előző részeit itt találjátok.

Vannak napok, amikor nem vágyunk semmi nehézre és idegenre. Ez persze nem azt jelenti, hogy rossz könyveket akarunk olvasni (na jó, kivéve, amikor mégis, lásd Dóri Bridgerton-beszámolóját), csak annyit, hogy valami otthonosat és biztonságosat keresünk. Nyilvánuljon ez meg az érzékeinkhez szóló és azokat kényeztető Joanne Harrisi prózában, amitől garantáltan megéhezünk, vagy Agatha Christie detektívtörténeteiben, vagy Vavyan Fable regényeiben, amire ha valaki azt mondja, hogy nem röhögi könnyesre magát, az garantáltan hazudik. Szórakozni nem bűn, álljunk meg néha egy kicsit és merüljünk el valamiben, ami kikapcsol, feltölt vagy éppen hasfájósra nevettet minket.

Felhasznált fotók: Kyte Photography, Debra Hurford Brown, Rex Features, Kristin Ross, Getty Images – Bettmann/Corbis, BorsOnline

Joanne Harris

Joanne Harris nevét hallva sokunknak biztosan a Csokoládé jelenik meg lelki szemei előtt, köszönhetően a regény csodálatosságának, és annak is, hogy az azóta négy kötetesre duzzadt sorozatból a 2000-es évek elején film is készült. Bátran állítom, hogy Joanne Harrist olvasni egyszerűen csak jó. Néhány évente muszáj elővennem a Szederbort, hogy lelassulhassak és legyen egy kis időm csak úgy, “csendben” élni és megfigyelni azt a valamit, amit  Joe úgy nevezett: hétköznapi mágia. Az alapanyag átalakítása álmokká. Laikus alkímia. Valami végtelen otthonosság és szeretet lengi be a sorait, mint megérkezni egy szeretett baráthoz vagy a nagymamához, aki gyerekkorod kedvelt süteményét teszi eléd, vagy megtörni a frissen sült kenyeret. Pedig Harris nemcsak gasztroíró, bár kétségkívül az is,  gondoljunk a már említett Csokoládéra, a Szederborra vagy a Francia konyhára. De ezek mellett ír háborúról, kipróbálta magát a pszicho-thriller műfajában és gyakorta merít a skandináv mitológiából is. Azonban legyen a műfaj bármilyen is, a mágia és a fűszerek nem vesznek ki Harris írásaiból, a hangulatkeltés igazi mestere ő, aki sosem veszíti szem elől a hétköznapok varázslatosságát. Harris a Csokoládéban egy ponton a boldogságról ír, és ez az idézet nemcsak a boldogságot, de Harris könyveit is tökéletesen leírja: “Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető.”  Engedjünk a csábításnak és fogyasszunk Joanne Harrist rendszeresen, mintha csak az orvos írta volna fel.

J. K. Rowling

Megannyi kortársunkhoz hasonlóan a mi  életünkbe is örökre beágyazódott a Harry Potter. Elcsépelt ugyan, de hát mégis igaz, vele nőttünk fel, vele vártuk a levelünket a Roxfortba, vele sírtunk, mikor Sirius meghalt. A Harry Potterrel Rowling egy egész generációt határozott meg, nem csak az X-ek vagyunk, de a Harry Potteresek is. A sorozat minden várakozást felülmúló sikerre tett szert, majd a filmek után Rowling szemmel láthatóan küzd azért, hogy valami mást is alkothasson, mint a Harry Potter. Kipróbálta magát krimiszerzőként, Robert Galbraight álnéven detektívtörténeteket adott ki, az Átmeneti üresedésben, pedig egy angol kisváros intrikákkal átszőtt életébe kalauzol el minket. Legújabban pedig megjelent az Ickabog, amivel visszatért a fantasy földjére, de mégis valami egészen mást alkotott, mint a nagy előd. Láthatjuk hát, hogy Rowling több, mint a Harry Potter, én mégis arra buzdítanék mindenkit, hogy időről-időre merüljön el újra a kiválasztott varázslófiú és barátai kalandjaiban. Engedjük meg magunknak, hogy gyerekekké váljunk, akik szomjazzák a varázslatot, szeretnék legyőzni a gonoszt, és mindeközben a fantasztikus karakterek a felnőttségünket sem fogják hagyni unatkozni. Mert azt hiszem, azt vita nélkül kijelenthetjük, hogy Umbridge megformálásában van valami zseniális, hát még Voldemortnál is jobban lehet utálni!

Agatha Christie

Agatha Christie-t szokás a krimi királynőjének becézni, és valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. Számomra elképzelhetetlen a nyár anélkül, hogy legalább egy napon heverészős, krimiolvasós napot ne tartanék. Mikor a délután olyan, mint egy lustán elnyújtózkodó macska, és nincs más, csak én meg egy kissé borzongató nyomozás. Christie az 1920-as években kezdett írni és rendkívül termékeny volt, mintegy 80 detektívregényt, Mary Westmacott álnéven romantikus regényeket és sikeres broadway-i színdarabokat is írt, utóbbiak közül talán az Egérfogó a legemlékezetesebb. Úgy hírlik, hogy annyira utált mosogatni, hogy a legcsavarosabb gyilkosságokat a koszos edények között találta ki. Nemcsak furfangos emberöléseket alkotott, hanem emlékezetes nyomozókat is, Poirot-t az ikonikus bajuszával és Miss Marple-t a csattogó kötőtűivel. Talán botrányos a véleményem, de  én  elsősorban nem a gyilkosságok és bűnesetek miatt szeretem, hanem a karakterei, a jellemábrázolás és a nyomozói miatt, akik annyira jellegzetesek és megkapóak. Finom humora, néha gunyorossága, és a szereplők közötti kölcsönhatások és relációk az igazán izgalmasak. Az, ahogy az emberek jelleme kibomlik Miss Marple éles szemei előtt, aki ugyan ritkán hagyta el kis faluját, St. Mary Meadet, mégis úgy olvas az emberekben, mint egy nyitott könyvben. Nincs más hátra, mint, hogy hátradőljünk, és elmerüljünk Christie valamelyik könyvében, felrázzuk kicsit azokat a bizonyos kis szürke agysejteket és az emberi lélek mélyére ássunk, nemdebár, mon ami?

Alice Munro

Korábban említettük, hogy kevés olyan író van, aki kizárólag a novella műfajának szenteli munkásságát, listánkra mégis ketten is felkerültek, ugyanis a Nobel-díjas Alice Munro is főleg rövid prózában alkot. Állítása szerint azért kezdett el novellákat írni, mert három kislánya mellett nem maradt ideje hosszabb művekre. Kicsit kilóg a korábban felsorolt írók között a sorból, mert írásai nem azok a hamisítatlan “feelgood” művek, amit az ember boldogan vesz elő a szalmából font táskájából a vízparton nyáron; mégis kellemes olvasni, bármilyen komoly témáról írjon is. Írásmódja kicsit a korábban említett Jane Austenhoz hasonlatos, csak vele ellentétben Munro inkább önmagát szemléli iróniával: valakit, aki egy leáldozóban lévő életformáról, a vidéki életről ír, amelyet valaha jól ismert. Hiába változott azonban az életmód, az emberi természet változatlan maradt, és éppen ebben rejlik Munro prózájának ereje –  soha nem próbált meg radikális lenni, sokkal nehezebb utat választott: a hétköznapiságot megragadni. Szövegei lassan haladnak előre, kompakt, lényegretörő mondataiban pedig egész sorsok rejlenek. Aki nem hiszi, annak ajánljuk az Egy jóravaló nő szerelme c. kötetet, mely nyolc novellával járja körül a szerelem témakörét, és Munro minden nagysága tetten érhető benne.

Karen Blixen

A dán 50 koronás bankjegyen Isak Dinesen portréja látható – a férfinév ellenére széles karimájú kalapban, elegáns szőrmegalléros kabátban. Az aláírás Karen Blixen. Ez pedig bizony nem tévedés hanem Blixen egyik írói álneve, melyet az angol nyelven megjelent műveihez használt, és a név azóta is bizonyos kultusznak örvend, hogy kiderült, ki rejlik mögötte. Blixen valójában egyetlen műve, a Babette lakomája miatt került a listának erre a szakaszára,  amely csak látszólag könnyed, mégis olyan testet-lelket melengető, ahogy a kemény, szikár protestáns közösségbe beköltözik Párizs minden csillogása. A Téli regék hasonló melegséget lophat szívünkbe, maga Blixen is így nyilatkozott róla: „A Téli regéket hideg téli napokra szántam, amikor az emberek a meleg szobákban szívesen mesélnek egymásnak réges-régi históriákat és közben régi időkre és a nyárra emlékeznek.” A másik feelgood aspektusa pedig, hogy Blixent nem lehet anélkül olvasni, hogy fel ne sejlene előttünk karcsú, elegáns alakja, a káprázatos ruhatára és sminkje, vagy a szebbnél szebb turbánok; és ne vágynánk mindannyian arra a szabadságra, amelyet a grófnő Kenyában átélt.

+1 Vavyan Fable

Elérkeztünk végül a szórakoztató irodalom abszolút csúcsához: a magyar Vavyan Fable már régóta szegezi az olvasóközönséget a lapokhoz, és regényei nem véletlenül örvendenek ekkora népszerűségnek. Jómagam úgy nőttem fel, hogy a házban az össze megjelent kötet megtalálható volt, és korai libabőröztetős irodalmi emlékeim közé tartozik a Halkirálynő és a kommandó első kötete – még az iskolába is bevittem, hogy felolvassam belőle azt a részt, ahol az első holttestet megtalálják, a többi lány pedig tátott szájjal hallgatta. A Halkirálynő és a kommandó sorozatot azóta is a világ egyik legjobb olvasmányélményének tartom, akár könnyesre röhögjük magunkat Cyd beszólásain, akár irigyeljük Denisa nagy száját és magabiztosságát (na meg a fenekét, amin fel lehet törni a diót!), akár mi is Daniel Belloq után vágyakozunk, a Halkirálynőben mindent megtalálunk, és még sok mást: gördülékeny cselekményt, akciót, remekül megírt verekedős jeleneteket, egyszóval tényleg mindent. Másik nagy kedvenc a Szennyből az angyal, amely egy családi karácsonyt jelenít meg, és olyan mondatok vannak benne, melyet saját családom is előszeretettel idézget, mint például “Kicsi az agyad. Meg a melled is, de az legalább még megnőhet”, és a mai napig kuncogni kezdek, ha eszembe jut, hogyan fűrészeli ketté Barret a bőröndjét, melynek elfelejtette a kombinációját. Fable egyébként nemcsak a bűnügyi történetekben, de a fantasy világában is kipróbálta magát, és azt kell mondjam, abban sem kell csalódnunk, az Álomhajsza két kötete különleges helyet foglal el a szívemben (a Sárkánykönny, megtévesztő neve ellenére, nem fantasy, ám emiatt nem ajánljuk kevésbé). Ha pedig keserű-szép, mégis akcióban bővelkedő történetre vágynánk, ott a Jégtánc, melyben még egy Fodor Ákos vers is megbújik!

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé.