Mélyvíz, csak úszóknak

Szerző: márc 14, 2021Értékelések0 hozzászólás

Kudarc, erre a szóra ébredek. Azt hittem, ha beadom a válást, megkönnyebbülök.”

Halász Rita kisregénye, a Mély levegő ott kezdődik, ahol a történet véget ér. Fiatal nő ül a kocsiban, az ablakon keresztül a kivilágított Andrássyn kavargó hópelyheket nézi, a két gyerek a hátsó ülésen. A bőröndjeik a csomagtartóban. Menekülnek.

A történet nem egy szokványos „válós regény”, nem vezeti pontról pontra végig az olvasót a kapcsolat kialakulásán és széthullásán, mi már csak a végeredményt látjuk. Mi csak a pofont látjuk, ami elcsattant, a Vera nyakát takargató sálat és a havazást az ablakon túl. Elsőre úgy tűnik, könnyű rámutatni, miért ülnek az autóban, ám a szöveg előrehaladtával egyre inkább kirajzolódik, hogy a helyzet jóval bonyolultabb, mint gondolnánk. Vera ugyanis nem azért pakolt egy nap össze, és döntött úgy, hogy vége, mert férje, Péter fojtogatni kezdte. Nem, Vera azért menekült el, mert férje az együtt töltött évek során folyamatosan lekezelte, megalázta, lealacsonyította, és mindeközben úgy gondolta, ez teljesen rendben van.

Szülés után néztem a tejtől megduzzadt mellemet. Mutattam Péternek, nézze ő is, ilyen még sosem volt, két számmal nagyobb melltartó kell. Ült a tévé előtt, nyomkodta a távirányítót, felpillantott, tényleg nagy. Gyere, fogd meg. Nem jött. Odamentem, hogy kénytelen legyen rám figyelni. Mosolygott, de nem érintette meg. Évekig csak a gyerekek értek a mellemhez. Abbahagytam a szoptatást, a mellem fonnyadt szilva. Egy novemberi napon mosogattam a konyhában. Rajtad is látszik már az öregedés, jegyezte meg mintegy mellékesen. Ráncos a szemed. Jól látom, hogy összement a melled? Jól látta. Ettől függetlenül persze fájt, hogy kimondta. Ahogy kimondta.”

A kétezer-tízes évek elején bukkant fel minduntalan az a mondat az Egy különc srác feljegyzéseiből, miszerint „We accept the love we think we deserve” (magyarra úgy fordították: azt a szerelmet viszonozzuk, amit megérdemlünk) – vajon így van ez a bántalmazással is? Miért fogadunk el bizonyos dolgokat, és miért mondjuk azt másra, hogy na nem, ez már igazán nem fér bele? Vera sokáig tűri, hogy férje szinte minden lépését kritizálja, attól kezdve, hogyan végzi a házimunkát – rosszul -, hogyan főzi ki a tésztát – rosszul -, egészen addig, hogy mikor jár haza – későn -, vagy hogyan viselkedik mások közelében – nem megfelelően. És egyszer, amikor Péter egy ilyen eset miatt nevelési célzattal kizárja az erkélyre, még ő védi a telefonban barátnőjének, miszerint nem szokott ilyet, csak ideges, rossz kedve van, sosem fordult még elő. Pedig dehogynem. Talán a verbális erőszakot hajlamosak vagyunk könnyebben elfogadni, könnyebben túllépni rajta vagy félrenézni, ha tanúi vagyunk; és ezt példázza Vera története is.

Senki nem hibáztatja tehát, hogy menekülőutakat keres – a menekülés vissza-visszatérő motívum a regényben, először egy viszony formájában, majd az úszásban, végül egy új férfival való kapcsolatban, ahol a szex és a kokain segít nekik megfeledkezni gondjaikról és a világról. Torokszorító érzés ezeket a részeket olvasni, Verához hasonlóan mi is szinte küzdünk egy-egy korty levegőért, egy pillanatnyi megkönnyebbülésért, de nem, a szöveg nem ereszt szorításából, és nem tudjuk pontosan, mit is kellene éreznünk – borzalmat és viszolygást, sajnálatot és dühöt, részvétet, értetlenséget vagy egyfajta félelmet és elutasítást azzal kapcsolatban, hogy ez akár velünk is megtörténhet? Hogy még mi is kerülhetünk rossz helyre az életünkben, és bennünk így 30 alatt felmerült az a kérdés, hogy úristen, ez vár majd ránk is? Ez a szinte céltalan sodródás a kiégés felé, hiába jutunk el kapcsolatból a házasságba és anyaságba, végül majd mi sem találjuk magunkat a munka és a házimunka vagy a különböző női szerepek közötti folytonos ingázásban, és egyszer majd mi is úgy nézünk egymásra a párunkkal, hogy az már nem mozgat meg se bennünk, se benne semmit, és nem lesz más választásunk, mint a menekülés? És azt vajon hol találjuk majd meg? A borosüveg alján, egy másik férfi karjaiban, vagy elég, ha munkahelyet váltunk…? És vajon lehet-e helyes döntést hozni egy ilyen helyzetben?

Halász ezekre a kérdésekre nem ad konkrét válaszokat,  prózája pontos és sallangmentes, és éppen ezzel sikerül még inkább alátámasztania mondanivalóját, mert hiába érzelmes a szöveg, sosem válik túlságosan érzelgőssé vagy kellemetlenül hatásvadásszá. Kiváló példa erre a jelenet, amikor egy utolsó elkeseredett kísérletként Vera és férje megpróbálkoznak a párkapcsolati terápiával: 

Miért romlott meg a házasságuk, kérdezi a férfi Pétert. Először is, nem romlott meg, válaszolja. Vera döntött úgy egyik pillanatról a másikra, hogy elhagy. Gondolom, voltak előzményei. Voltak, de nem olyan súlyosak, mint ahogy ő állítja. Ő még nem mondott semmit, szól közbe a nő. Péter erőltetetten mosolyog. Ismerem a feleségem.

Egyetlen helyen nem sikerül megtalálni ezt az egyensúlyt, amikor Vera és barátnője az óceán partján ülve mélylélektani-filozófiai diskurzusba merülnek a házasságról, és minden másról, az talán egy leheletnyit szájbarágósra sikeredett, ugyanakkor nem mindenki a hajnali részeg beszélgetések során akarja megváltani a világot?

Mindent összevetve, a Mély levegő egy nagyon erős írói indulás, mentes a tipikus “elsőkönyves hibáktól”, például hogy túl sok mindent akar egyszerre elmondani – nem, Halász Rita pontosan tudja, mit akar átadni, és azt maradéktalanul meg is teszi. Olyan olvasmány, mely közben a címe ellenére néha elfelejtünk levegőt venni, és amit vettünk, az is mellkasunkba szorul; ránk telepszik, nehéz. Azt hiszem, a vékony kis kötet bebizonyította, hogy nagyobb súlya van, mint elsőre gondolnánk, Halász Rita pedig kitörölhetetlenül beírta magát az irodalmi életbe.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.