“Az élet, az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek.” – Emile Ajar (Romain Gary): Előttem az élet

Szerző: márc 18, 2021Értékelések0 hozzászólás

Vannak azok a könyvek, amiket olvasva az embernek gombóc nő a torkában, végtelen szomorúság ül a vállaira, de mégse tud mit tenni, mert muszáj olykor-olykor szélesen elvigyorodnia, és miután a történet végére ér, mindennél jobban szeretné szorosan magához ölelni azokat, akiket szeret.

“Olyan boldog voltam, hogy szerettem volna meghalni, mert a boldogságot akkor kell fülön csípni, amikor lehet!”

Hát ilyen könyv az Előttem az élet. Amivel Romain Gary – Émile Ajar álnéven – másodszor is elnyerte a Goncourt-díjat, így ő lett az első, és mindmáig utolsó, aki kétszer is megnyerte a díjat, amit minden szerzőnek csak egyszer ítélhetnének oda. Gary megpróbált volna lemondani a díjról, ezt azonban elutasították az alábbi kommenttel: “A Goncourt-díj olyan, mint a születés vagy a halál, sem elfogadni, sem elutasítani nem lehet”

A zsűri kommentárját mintha maga a könyv ihlette volna, annyira bájosan abszurd, mintha csak Momo szájából pottyant volna ki. Momo (a regény narrátora és főhőse), az ismeretlen korú arab kisfiú, aki Rosa mamánál, a kiöregedett kurvánál, aki illegális gyerekmegőrzőt, avagy bömböldét tart fenn, van befizetve koszt-kvártélyra.  Az ő szemén látjuk meg a társadalom peremére szorult emberek, stricik, prostik, bevándorlók, transzvesztiták, vagy nemes egyszerűséggel csak megöregedett emberek világát, mindennapi életüket és a többségi társadalom hozzáállását. 

“És Hamil úrnak, aki Victor Hugót is olvasta és többet élt, mint bárki az ő korában, neki is igaza volt, amikor mosolyogva megmagyarázta, hogy semmi se fehér vagy fekete, és hogy ami fehér, az gyakran fekete, csak titkolja, és a fekete meg néha fehér, csak átverték.”

Momo gyerek még, sok mindent nem ért, nem elemez, csak lát és elfogad. Nagyon erős nézőpontot választott Gary, ami egyszerre erősíti a történet keménységét, hiszen mégiscsak egy gyerekről van szó, szinte automatikusan kapcsol be az olvasóban a szimpátia és védelmező ösztön, mégis lágyul az összkép, mert fiatal narrátorán keresztül remek lehetőség adódik könnyed, néhol vicces, leleményes nyelvhasználatra. Hiszen Momo agyában egészen furcsa és kifordult asszociációk létesülnek, a szürreális események számára teljesen természetesek.  Ez a játékosság oldja az ember torkában a gombócot és azt eredményezi, hogy szinte lehetetlen idézeteket válogatni a könyvből, mert minden második mondat olyan maradandó, hogy szeretném őket felfesteni a falra, kitűzni a hűtőre és szerte-széjjel szórni a városban, hogy mindenki lássa őket.

“Én nem ismerem a kolerát, de azt hiszem, mégse lehet olyan mocsadék, mint ahogy Lola asszony mondja, csak egy betegség, ami nem tehet róla. Sőt néha legszívesebben megvédtem volna a kolerát, mert ő legalább nem a saját hibájából olyan, amilyen, sose akart ő kolera lenni, csak így alakult.”

Ez a dualitás és szabályokkal való játék nemcsak a tartalom és szöveg kettősségében jelenik meg, hanem a karakterek szintjén is. Minden szereplőnk többé-kevésbé idealizált, rettentő szerethető, jóságos lélek, és pont ez adja a csavart, hiszen nem ilyennek kéne lenniük. Ők a társadalom söpredéke, hát hogy lehetnének már ennyire rendes emberek? Pedig azok. Görbe tükröt nyújt nekünk Momo, méghozzá a legélesebb fajtából, hogy észrevegyük mindazt a rengeteg igazságtalanságot, amiben élünk. Mert igazságtalan, hogy Momo gyerekkora elveszik, igazságtalan, hogy egy szerencsétlen öregasszony minden segítség és ellátás nélkül épül le, hogy anyák nem tudnak gondoskodni gyerekeikről, hogy az apák lelépnek, igazságtalan, ahogy a társadalom betegekkel, bevándorlókkal és öregekkel bánik. 

“Katz doktor leült mellém a lépcsőre, és a vállamra tette a kezét. Hamil úrra hasonlított a szakállával.
Nem kell sírni, kisfiam, ez a természet rendje, hogy az öregek meghalnak. Teelőtted meg még ott az egész élet.
Rám akar ijeszteni a szemétláda, vagy mi a fene? Már rég kifigyeltem, hogy az öregek azt mondják: „fiatal vagy, előtted az élet”, és jóságosan mosolyognak hozzá, mintha örömük telne benne.
Felálltam. Jó, tudom, hogy előttem az élet, de azért se fogom emészteni magamat miatta.”

És hogy csavar legyen még a csavarban is, ami igazán megüli az ember gyomrát, hogy görbe tükör már maga a cím is. Momo előtt ott az egész élet, de ez neki nem áldás, hanem sokkal inkább átok. 

“Rosa mama azt mondja, hogy az élet lehet nagyon szép, de azt még nem találták fel, és addig is élni kell.”

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé.