Valami furcsán kifacsart szeretet – Donatella di Pietrantonio: A visszaadott lány

Szerző: márc 25, 2021Értékelések0 hozzászólás

A visszaadott lányban két lányt ismerünk meg: egyet, akit elvittek, és egyet, akit visszaadtak. Egy lány, két lány, ugyanaz a lány, mégis gyökeresen más világok. Így adja magát, hogy mi is, mint két lány megírjuk mit adott nekünk ez a kötet, családról, nővé válásról, visszaemlékezésről és életről. 

Dóri

A visszaadott lány életünk egyik, ha nem egyenesen a legmeghatározóbb szeletéről mesél nekünk, a családunkról. A családunkról, ami szerencsés esetben magától értetődően ott van körülöttünk, az otthonos közeg, a támogatás, a fészek, ahonnan ki lehet repülni, és ahova vissza lehet térni. A védőháló, ami ki van feszítve köztünk és a világ végtelen szakadéka között. Emberek, akiket feltétel nélkül szeretünk, és akik feltétel nélkül szeretnek minket, akikhez ragaszkodunk,  bármi áron. A család, amit Donatella di Pietrantonio lefest nekünk csak ennek a legutolsó kritériumnak felel meg: a bármi áron való ragaszkodásnak. Mert se nem meleg, se nem puha, még csak nem is fészek, csak néhány pisiszagú matrac és kopár fal. A közeg, ahová a 13 éves, végig névtelen lány besétál, vagyis inkább ahová visszaadják, egy erőszakos, hideg és kemény közeg, ahol néha már a puszta túlélés is küzdelem. 

Könnyen válhatna a regény egy dagályos szenvedéstörténetté, nagyon cirádássá és végtelenül érzelgőssé, de szerencsére ez nem történik meg. Di Pietrantonio végig nagyon szikár prózát ír, mondatai tényszerű sorjázása annak, ami történt, nem díszíti túl a szövegét, és pont ezzel a keresetlenséggel teszi nagyon erőssé a könyvet. Ez a minimalista próza teremti meg a hideg családi hangulatot és hoz be egy érzelmi távolságtartást is, ami olyannyira jól illusztrálja a család légkörét. Nem vagyunk kíváncsiak egymásra. Nem beszélgetünk. Nem diskurálunk. Csupán élünk egymás mellett. Leginkább azért, hogy túléljünk.

És hogy mégis él és lélegzik a szöveg, az az apró kis semmiségek beleszövésének köszönhető. Nincsenek hosszú leírások, nem férnének el; de vannak apróságok, mint a halszálka alakú sebhely Vincenzo arcán, amitől mégis hús-vér létezőkké válnak a szereplők és megelevenedik előttünk a falu, a tengerpart, a sós levegő, a nélkülözés és a kilátástalanság.

Mert nincs sok reményük az életben ezeknek a gyerekeknek, és valószínűleg szüleiknek sem volt sokkal több hajdanán. Tapintható a szegénység, a beszűkülő lehetőségek, rájuk nyomja a bélyegét a kiszámítható hétköznapok hiánya, megjelenik a bűnözés, az iskolakerülés, az éhség, ételre és szeretetre egyaránt. De igazi fókuszban mégsem ez áll, hanem a család. Az a család, amit megül  a küzdelem és a nélkülözés,  ez formálja részeit és egészét is, míg a végén nem marad más, mint egy megmagyarázhatatlan visszajárás és ragaszkodás. A kívülállóként is oda tartozás, hogy a végén ott hagyjon minket a kérdéssel: mi okozza ezt? A vér? A tudat? A semminél még ez is jobb érzése? A vágy és rettegés, hogy nehogy egyedül maradjunk a világban? Valami furcsán kifacsart szeretet?

Edina

A visszaadott lányt furcsa érzés olvasni, mert az ember nehezen engedi meg magának, hogy élvezze. Hiszen tulajdonképpen elég szörnyű ez a történet: egy 13 éves lány egy nap arra ébred, hogy addigi élete, minden, amit addig a saját valóságának hitt, egy csapásra megváltozik, nevelőanyja ugyanis úgy dönt, visszaadja a kislányt biológiai anyjának. Ez nyilvánvalóan remek ötlet, hiszen egyébként is azért került nagynénje szárnyai alá, mert saját családja szinte nincstelen, több az éhes gyerek, mint amennyit etetni tudnának, és kis helyen összezsúfolva élnek. Nem beszélve arról, hogy a modern, jól szituált tengerparti városkából a lány életének helyszíne egy hegyi faluba kerül át, ahol az emberek teljesen másképpen viselkednek, sőt, máshogyan is beszélnek – erre utal a mű eredeti olasz címe is, mely a helyi dialektus egy szava. Ráadásul hogyan tekintsen valakit anyjának az ember lánya egyik napról a másikra úgy, hogy eddig nem is ismerte? Hogy érezzen rögtön közösséget hirtelen kapott testvéreivel?

A kiindulási helyzet tehát mindenestül elég szörnyű, de sokat tompít ezen az elbeszélő hang szinte szenvtelen stílusa, aki immár felnőttként tekint vissza a korábbi eseményekre, és egyfajta kívülállóként szemléli az eseményeket – ez segít nekünk, olvasóknak is bizonyos érzelmi távolságot tartanunk a szövegtől, és erre szükségünk is van, különben lehet, hogy könnyen a padlón kötnénk ki. És mégis, mint az első mondatban már kifejtettem, valamiért hihetetlenül élvezetes olvasmány ez a szöveg. A rengeteg nehézség és nélkülözés ellenére jómagam folyamatosan úgy éreztem magam, mintha Olaszországban nyaralnék (és mivel ez újabban egyre inkább elérhetetlen, igencsak jól esett), ahol süt a nap és frissen halászott tengeri herkentyűket lehet enni vacsorára, és szinte láttam magam előtt a tájat, a levelek és a fű zöldjét, az út porának a színét. A szabadság érzését csak felerősíti, hogy éppen annak lehetünk tanúi, hogyan kezd egy egészen fiatal lányban kibontakozni a nő, vele együtt nézegetjük a fiúkat a tengerparton vagy éppen pletykálunk barátnőnkkel. 

Ennél több nem jut nekünk a vidámságból a történetben, de talán éppen emiatt sikerült Donatella di Pietrantoniónak ennyire sajátos hangulat teremtenie. A szöveg lassú, egyszerű és szikár, éppen mint a vidéki élet, melyet a mű egy részén megismerhetünk. Mégis, ezzel a szinte minimalista szöveggel sikerül ábrázolni családi kapcsolatok bonyolult hálóját, melyek tényleg úgy szövik át a lány életét, mint a pókfonál, és éppen annyira törékenyek, illékonyak is tudnak lenni. A legerősebb részek éppen ezekről a kapcsolatokról szólnak, a két lány, Adriana és a névtelen főszereplő szinte ösztönös egymásba kapaszkodásáról, a lány és bátyja, Vincenzo furcsa, megmagyarázhatatlan vonzalmáról. Vagy éppen arról a pillanatról, amikor az anya, aki addig a család motorjaként működött, és próbálta működésben tartani a folyton szétesni készülő családot, életet, összeomlik.Sok mindenről lehetne még A visszaadott lány kapcsán beszélni: női szerepekről és nők közötti dinamikákról, a nature-nurture problémáról; de úgy érzem, felesleges, ezt a könyvet mindenkinek magának kell elolvasnia és felfedeznie.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.