Kicsit hamis, kicsit hústalan, de a miénk

Szerző: márc 31, 2021Konyhai Kalandok0 hozzászólás

“A jó eledelekről, pompás ebédekről, emlékezetes vacsorákról, nevezetes levesekről és pecsenyékről, amelyek az ember életében régmúlt időben előfordultak, éppen úgy naplót kellett volna írni, mint a szerelemről.” (Krúdy)

Azt mondják az okosok, hogy a mostani pandémiás állapotoknak hasonló hatása van a pszichénkre, mintha háború lenne. Így időszerűnek éreztük, hogy utánanézzünk, mi történt a konyhákban korábbi háborúk alkalmával, hátha inspirálódhatunk egy kicsit. Az hamar kiderült, hogy a menü egész más volt akkor, mint most, ahol a karanténkamránk fő alkotóelemei leginkább az élesztő-kézfertőtlenítő-WC papír szentháromságban mozognak.

A Hamisgulyás hamisítatlan anti-szakácskönyv. A hedonizmus várai ugyanis  a szakácskönyvek: gazdag receptek, ízorgia, gyomrot és szívet melengető fogások és változatosság jellemzi őket normális esetben. Nem úgy a Hamisgulyást, ami a terülj-terülj asztalkám helyett a “lemondás és az ínség gasztronómiájába” vezeti be az olvasót. Arról mesél nekünk, hogy mi történik akkor, ha elveszítjük a megszokott hozzávalók (vagy drasztikusabb helyzetben bármilyen hozzávaló) adta biztos talajt a lábunk alól, és a semmiből kell vacsorát tenni a család elé. 

A könyv végigveszi az I. és a II. világháború étkezésének történetét. Mi volt és mi nem volt? (egy pont után leginkább semmi) Milyen pótszereket alkalmaztak? (bármit, amit el tudunk képzelni, ugyanis liszt bármiből lehet) Milyen fogásokat alkalmazott a kormányzati retorika? (hős háziasszonyok és a hústalan étkezés előnyeit) Hogyan működött a jegyrendszer? (mikor hogy) Miképpen álltak össze a hadtáp vonalak, hova ment a megtermelt élelmiszer, hogyan főztek a katonákra és hogyan próbálták a folyton változó körülményekhez igazítani működésüket az éttermek és kávéházak? A Hamisgulyás nem szorítkozik a katonák és fogolytáborok életének megjelenítésére, hanem a hátország életét is alaposan szemügyre veszi. A könyv gazdagon merít a korabeli képanyagokól, újságcikkekből, plakátokból,  visszaemlékezésekből és anekdotákból, még a szépirodalmi művekből is. Végig egy kicsit gunyoros stílussal operál, így is védve az olvasót, nehogy teljesen ellepje a hiányállapotok nyomasztó hatása, miközben “a magyar kikelet pacsirtadalos mezején” kavargatjuk a tarhonyás főtt tésztánkat.

“A háború előrehaladtával a sajtó egyik legfontosabb feladata lesz, hogy szakértő, esetenként tudományos magyarázatokkal nyugtassa meg a közönséget: az a szokatlan moslék, amelyet újabban fogyasztani kényszerül, egyáltalán nem káros az egészségre, sőt, kifejezetten jótékony hatású.”

Azt persze mind sejthetjük, hogy a háborúk ideje nem a dúskálás napjait hozza el (persze a hadiipar és a feketepiac kiváló terep volt a meggazdagodásra), de rengeteg meglepő részlet tárult fel olvasás közben. Ki gondolta volna, hogy  pompás üzlet filléres szakácskönyveket írni és hogy komplett tanfolyamokat indítottak, ahol a háborús főzés fortélyait lehetett elsajátítani? Hogy felkarolták a vegetarianizmust, egészségességét hirdették, hiszen hús amúgy sem volt az országban? Vagy hogy 1942-ben Portugáliában egy speciális szakácsversenyt is tartottak, ahol kizárólag pótszerekből, eredeti alapanyagok nélkül, kellett a szakácsoknak ízletes ételt készíteni? 

És hogy milyen trükköket alkalmaztak a korszak háziasszonyai? Ez is kiderül a Magyar Háziasszonyok Országos Gazdasági Szövetségének (mert ilyen is volt, bizony!) előadásából: “ Rántás helyett alkalmazzunk habarást, zsír helyett roston sütést, állati zsiradék helyett növényit (pl. kókuszzsírt). A hadiliszt – vagyis rozs- és kukoricaőrleménnyel kevert búzaliszt- alkalmazásának módjára is kitér, szaporítására burgonya belereszelését indítványozza. Ha a háziassszony elhagyja a tojást, a panírban tejjel pótolhatja, s ha az étel színe miatt mégis szükség van rá, akkor tojásport használjon, a sütés előtt a kelt tésztát pedig cukros vízzel kenje meg.”

Ezek a praktikák végigkísérték az egész időszakot, persze a nemzetközi helyzet fokozódásával a spórolós és helyettesítő praktikák is mind jobban radikalizálódtak. A könyv utolsó fejezetében pedig a korábbiakban már felmerült filléres-, spórolós-, avagy hadi receptek gyűjteményéből szemezgethetünk. Bolond fejjel azt hittem, hogy könnyedén találok majd valamit, amit elkészíthetek, hiszen biztos minden recept csak pár alapanyagból áll majd, azonban igen nagyot tévedtem. Szinte nincs is recept a könyvben, amihez minden alapanyag meglenne a kamrámban, pedig igencsak felszerelt háztartást vezetünk. Ennek oka persze az, hogy nagyon messze vagyunk már a világháborúk idejének gasztronómiai felfogásától, félvegán konyhánktól igencsak idegen, és huszonéves fejemnek meglehetősen bizarr ötlet a “tüdőpuding”, “libavér burgonyakörözöttel”, “rántott marhavelő” vagy a “marhaszívháj”. Na de hústalan napok is vannak, meg desszertek is, de ott is rendre tojásokba, túróba és tejfölbe ütközünk.  Így hát mindezen recepteknek csak még spórolósabb variációit tudnám feltálalni szívek és tüdők nélkül, de maradjunk annyiban, hogy a receptek nagy része nem kelti fel az emberben a vágyat, hogy azonnal a konyhába penderedjen. 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé.