Március 2021 – Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Szerző: ápr 2, 2021könyvklub0 hozzászólás

Márciusban – kicsit talán már bízva a tavasz és a melegebb idő mihamarabbi beköszöntében – egyenesen az ecuadori őserdőbe látogattunk, és a chilei Luis Sepúlveda kisregényét olvastuk, melynek igencsak magával ragadó a címe: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott. Maga a találkozó is legalább ilyen kellemes hangulatúra sikeredett, úgy tűnik ugyanis, hogy ezentúl könyv- és kézimunkaklubbá alakultunk, mert a résztvevők többsége békésen horgolt illetve kötegetett beszélgetés közben, mintha egy jóravaló skandináv nyugdíjasklubban lennénk. És hogy miről is esett szó?

Kezdetben magáról az íróról beszélgettünk, aki meglehetősen izgalmas és eseménydús életutat tudhat magáénak. Már pusztán származása miatt is, hiszen édesanyja egy mapucse indián háttérrel rendelkező asszony volt – ők az őslakosoknak egy nagyon is különleges csoportja, akik a “föld népe” névvel illették magukat (ezt jelenti a mapucse), szertartásaik nagyon is hasonlítottak a sámánizmusra, és ők voltak azok, akik megakadályozták az inkák még inkább előretörését. Nem csoda, hogy ilyen büszke ősökkel Sepúlveda se tudott a fenekén ülni, és egész életében nagyon is aktív volt politikailag. Kommunista milicistaként a diákmozgalom vezetője, majd később a kormány kulturális osztályán dolgozott Allende elnöksége alatt. Ezzel azt érdemelte ki, hogy a Pinochet-rezsim alatt először bebörtönözték, majd pedig száműzték. Kalandos úton végül Ecuadorban telepedett le, ahol a shuar indiánokat tanulmányozta, akikkel hét évig együtt is élt (így kerültek éppen ők ebbe a regénybe). Azt hiszem, aki az őserdőben él, elkerülhetetlenül környezetvédő lesz, így történt ez vele is, aki végül a Greenpeace-el karöltve sokat dolgozott azon, hogy Patagóniát olyan formában őrizhessük meg, amilyenben most van. Tavaly márciusban azonban ő lett az első azonosított Covid-19 fertőzött a spanyolországi Asturiasban, és áprilisban el is hunyt.

Ilyen háttérrel talán nem meglepő Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott témaválasztása; ám nekünk, Európa és a szárazföld közepén annál inkább. Erről is szó volt a beszélgetés során, hogy vajon mennyire áll tőlünk távol ez a kultúra, és ez mennyire nehezíti a befogadást? Számunkra elképzelhetetlen, hogy aggódva várjuk az esős évszakot, már csak az is, hogy hetekig megállás nélkül essen az eső; ahogy az is,  hogy folyamatosan éberen kelljen járnunk és féltenünk az életünket. Elég valószínűtlen, hogy a Ráday utcában sétálva egyszer csak a nyakunkba ugrana egy vérszomjas ocelot, de a főszereplő José Bolívar Proano számára bizony ez a mindennapi valóság. Így van ez a természettel lévő szoros kapcsolattal is: felfoghatónak ugyan felfogható számunkra, na de vajon átérezhető-e? Ez egyébként nemcsak bennünk merült fel, magában a szövegben is feszül egy nagyon erős nyugati ember-dzsungellakó ellentét. Azt a kérdést is felhoztuk, hogy vajon melyik kultúra tud “többet” a világról, és arra jutottunk, hogy ez eldönthetetlen, mert ezt a kétfajta létet nem lehet összehasonlítani.

Természetesen elkerülhetetlen volt, hogy az olvasás szerepe is előkerüljön, és mindannyian irigyeltük egy kicsit az öregembert, aki a legrosszabb romantikus ponyvát, amit mi talán fanyalogva ott hagynánk a boltok polcain, olyan örömmel és lelkesedéssel tudja olvasni, amit mi régen éreztünk utoljára. Arról is szó esett, hogy vajon képesek lennénk-e még egyáltalán ilyen gyermeki csodálkozással olvasni? Vannak-e még területek, amiről nincs annyi ismeretanyagunk, hogy ugyanúgy a semmiből kelljen felépítenünk, miről olvasunk, mint amikor az öreg a számára teljesen idegen Velencét próbálja elképzelni? (Arra jutottunk, hogy például a szilárdtest-fizika igenis ilyen.) Mégis, ez a vékony kis kötet bizonyítja számunkra a történetmesélés erejét: mert mégis az olvasmányélmény az, ami miatt José Bolívar Proano minden nap felkel, ezt tekinti az öregedés ellenszerének.

Így került szóba az öregedés témaköre, melyet Sepúlveda olyan ügyesen fűz végig a szövegen, hogy azonak, akik nem figyeltek kifejezetten erre, könnyen el is kerülhette a figyelmét. De ott van elejtett félmondatokban vagy olyan motívumokban, minthogy műfogsorra van szüksége, vagy hogy olyan asztalt kellett barkácsolnia magának, aminél a derékfájása miatt állva is tud olvasni. Beszéltünk arról is, hogy az idősek talán mindig kívül állnak egy kicsit a társadalmon, de José Antonío esetében ez még hangsúlyozottabban így van, hiszen ő szándékosan építi viskóját a település szélére – hiszen nem tartozik se oda, mivel sokáig az indiánokkal élt, de már az indiánokhoz sem, kicsit lóg a levegőben. 

Kívülállósága ellenére mégis szüksége van a közösségnek az ő tapasztalatára és erejére, hogy az emberekre vadászó ocelot nyomára bukkanjanak. Ő pedig saját személyes meggyőződése ellenére segít nekik, hiszen minden állatot, így a hatalmas nőstény ocelotot is tiszteli. Éppen ezért, mikor végül nyomára lelnek, a végkifejlet nem nyújt katarzist az olvasó számára. Többen is panaszkodtunk erre a beszélgetésen – hogy a történetnek egyszer csak vége lesz, az öreg pedig hazamegy olvasni. Ugyanakkor, vetettük közbe, nem pontosan ilyen maga az élet is? Ahol nem minden fekete vagy fehér, és nem lehet pontosan behatárolni, hol kezdődik az egyik esemény, és hol végződik a másik. Talán az öregember hajszája az ocelot után is éppen egy ilyen szürke zóna. Úgy látszik, hiába van tőlünk távol az Amazonas partvidéke, bizonyos egyetemes igazságok pontosan ugyanúgy érvényesek. 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé.